Mi lett volna, ha...?

Néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha a mostani tudásommal akartam volna kiadni az első regényem, és mindannyiszor ugyanarra jutok: valószínűleg sosem adtam volna ki.

Nem hősies okokból. Nem önkritikából. Egyszerűen azért, mert túl hamar találkoztam volna a valósággal.

Ma már tudom, mennyibe kerül egy kiadás. Tudom, mit jelent az ISBN, mit vár el egy kiadó vagy egy szerkesztő, mitől nem "Instagram-kompatibilisek" a borítóim, és milyen fárasztó, ugyanakkor nélkülözhetetlen a folyamatos online jelenlét. Tudom, mennyi ideig tart egy döntés, és mennyi ideig tart helyrehozni egy rosszat.

Ha mindezt akkor tudom, valószínűleg nem könyvet írok, hanem listákat gyártok. Kockázatelemzéseket, Excel-táblázatokat, PowerPoint-diagramokat. Jegyzeteket arról, hogy mit kellene még megtanulni, milyen feltételeknek kell megfelelni, mielőtt egyáltalán jogom lenne megszólalni.

Sokan egyébként pont így csinálják.

Íróiskolákba járnak, tanfolyamokra, mentorprogramokra. Megtanulják a struktúrát, a dramaturgiát, a piacot, a célcsoportot. Ismerik a szabályokat, mielőtt egy sort is leírnának. Van, akinek ez ad biztonságot. Nekik ettől lesz bátorságuk.

Nekem ez valószínűleg csak azt bizonyította volna, hogy még nem vagyok "elég jó" – és jó eséllyel tíz-húsz év múlva sem éreztem volna magam annak.

Igaz, így sem volt sokkal egyszerűbb. Miután megjelent a Bukásra ítélve, elkezdtem kapcsolatokat keresni. Eljártam írói rendezvényekre. Beléptem Facebook-csoportokba, ahol egymást érték a jótanácsok. Nem rosszindulatból. Többnyire jó szándékkal, szakmailag alátámasztva. De valahogy mind ugyanazt az érzést keltették bennem: hogy amit csinálok, az kevés. Hogy van egy láthatatlan léc, amit nem ugrottam meg – csakhogy senki sem tudja pontosan, hol van, milyen magasan.

Ezek a beszélgetések nem előrébb vittek, hanem csak megnevezték, mitől érzem magam kevésnek. Mintha kaptam volna egy listát arról, miért nem vagyok elég jó, csak épp segítő hangnemben. (Most így leírva érzem csak az intenzív áthallást az új regényem központi témájával.)

Szóval, ha még a kiadás előtt szembesültem volna azzal, hogy mennyi elvárás van, mennyi "így kell" és "így szokás", lehet, hogy nem kihívást látok benne, hanem falat. Nem motivációt, hanem mesterien alátámasztott ellenérveket.

A könyveim nem azért születtek meg, mert készen álltam. Hanem mert nem tudtam, mennyi mindenre kellene készen állni – és mennyi mindenre nem is lehet.

Nem volt tervem. Nem volt stratégiám. Volt egy történetem, és egy naiv elképzelésem arról, hogy ha valami elkészül, annak helye van a világban. Ma már mosolygok ezen.

Ma sokkal tudatosabb vagyok.

És ezzel együtt sokkal óvatosabb is.

Ma már tudom, hogy egy könyv nem csak szöveg, hanem pénz, idő, logisztika – és idegrendszer. Az a furcsa belső alku, amikor eldöntöd, hogy megéri-e még egyszer végigcsinálni. Tudom, mennyi minden szól amellett, hogy most inkább ne.

És mégis: valahol mélyen örülök, hogy akkor nem tudtam mindezt. Mert ha a mostani énem beszélgetne az akkori énemmel, lehet, hogy lebeszélné. És az nagyobb veszteség lett volna, mint bármilyen kezdeti hiba.

Ez nem motivációs szöveg. Nem az a tanulság, hogy "csukd be a szemed, és ugorj". Csak annyi, hogy van, akinek a felkészülés ad szabadságot, és van, akinek pont elveszi.

Ha most kezdeném?

Valószínűleg sok mindent jobban csinálnék. De valószínűbb, hogy inkább semmit.

Mindez mostanában gyakran motoszkál bennem. Főleg akkor, amikor A szégyen műhelyén dolgozom. Mert miközben ez a könyv tudatosabb, átgondoltabb, rétegezettebb, néha eszembe jut, milyen volt a Bukásra ítélvét írni. Amikor még nem tudtam ennyi mindent. Amikor nem számoltam. Nem mérlegeltem. Nem próbáltam előre kitalálni, mit szól majd a szerkesztő, mit az olvasók.

Csak írtam. Hallgattam az ösztöneimre. És az elég volt.

Nem volt benne önvédelem. Nem volt benne ez a folyamatos belső ellenőrzés, hogy vajon "jól csinálom-e". Volt benne szabadság. És furcsa módon: működött.

Most nem azt mondom, hogy a tudás rossz. Csak azt, hogy ára van.

Ez a gondolat ott ül velem minden alkalommal, amikor leülök írni az új könyvet. Arra emlékeztet, hogy valamikor, nem is olyan régen, sokkal könnyebb volt bízni magamban.

Ez nem visszafelé vágyódás. Sokkal inkább egy halk kérdés: vajon meg lehet-e tartani ezt a tudást úgy, hogy közben ne veszítsem el azt a szabadságot, amiből egyszer már születtek jó könyvek?