Író vagy celeb? - Avagy melyik a termék: a könyv vagy a szerzője?

Már az előző cikkemben is majdnem megemlítettem, de végül arra jutottam, hogy ez a téma önmagában is megér egy misét.

Messziről kezdem, hogy lássátok, mi minden viszi rá a szerzőt, hogy azért a kevéske lecsepegő zsírért cserébe hajlandó legyen jobban kitárulkozni a nagyközönség előtt, mint amennyire feltétlenül szeretne.

Megmondom őszintén, elég sokáig éltem abban a meggyőződésben, hogy az író írja a könyvet, a kiadó kiadja, a könyvesbolt pedig eladja. Tegye fel a kezét, akinek szimpatikus lenne ez a felállás! Nos, nekem is, tekintve, hogy így mindenki azt csinálná, amihez valóban ért.

Ellenben a valóság az, hogy ez semennyire sincs így. Persze van az a pénz, amiért így lehetne, de az sajnos nem fér bele sem a kiadásra szánt költségvetésbe, sem abba az 50-60%-ba, amit a terjesztők lenyelnek azért, hogy végül mi magunk tereljük be az olvasóinkat az üzletükbe, vagy mert véletlenül pont a mi könyvünket emelték le a polcukról.

Remélem, érzitek a dolog furcsaságát.

Ugyebár tudjuk, hogy ma Magyarországon könyvírásból megélni szinte lehetetlen. Abból 5-10% jogdíjból legalábbis semmiképp, amit eladott példányonként bruttó lehet kapni (ugyebár becsületes, adóköteles jövedelemről beszélünk). Ha pedig a terjesztő adja el a könyvet, ez sok esetben feleződik.

A legjobb esély a szerzői kiadásban rejlik, ahol az író maga intéz mindent a kézirattól a nyomdáig, mindezt számlaképes vállalkozóként vagy bejegyzett cégként, és akkor, ha tőle közvetlenül veszik a könyvet, a teljes bevétel az övé tud lenni. Ha nem, akkor ő is felez a könyvesbolttal, de még az is jobb, mint az 5-10%.

De bármelyik felállást is vesszük alapul, valahogy akkor is el kell adni azt a nyomorult könyvet, ha már annyi munkánk, pénzünk fekszik benne.

Na itt jön képbe az a fránya internet és a közösségi média, melytől szerintem a legtöbb szerzőnek a szőr feláll a karján. Azt hiszem, úgy tudnám a legszebben megfogalmazni, hogy nem a mi intellektusunknak megfelelő környezet. Ráadásul túl nagy a merítés, a fantasztikusan intelligens algoritmusoknak köszönhetően pedig igen nehéz eljutni ahhoz a szűk réteghez, akiket tényleg érdekelhet a munkásságunk. Míg egy könyvesboltba vagy a webshopjára kimondottan könyvet venni mennek az emberek, a Facebookra feltehetően annál kevésbé. Mondhatni igen nagy a kontraszt a kultúra népszerűsítése és a közösségi média közt.

Mégis, a mai ember kezében az okostelefon olyan, mint egy hatodik ujj, sosem válik meg tőle, és le nem veszi róla a szemét. Úgyhogy, mit tehet ilyenkor az ember, aki el akar adni valamit? Hagyja, hogy az Isten ujja vezérelje az vásárlók kezét a boltokban, VAGY a jó cél érdekében hajlandó szögre akasztani az elveit és nekiállni tartalmakat gyártani.

Nyilván az utóbbi lesz a befutó.

Csakhogy egy valamit még nem árt tudni az írókról. Jellemzően csendes, kissé magunknak való faj vagyunk. Szeretünk néha egyedül lenni a gondolatainkkal, és nem feltétlenül akarjuk mutogatni magunkat a világ előtt. Én legalábbis semmiképp. Megpróbáltam, tényleg, de be kellett látnom, hogy egyszerűen nem vagyok elég érdekes ahhoz, hogy felkeltsem a figyelmet. Írásban jó vagyok, de nincs olyan jó dumám, megjelenésem, hogy azzal bárkit bevonzzak.

Úgyhogy idővel áttértem a könyves tartalmakra, melyek - ki tudja, milyen alapon - hol jobban mennek, hol kevésbé, de nagy általánosságban nem érik meg a belefektetett munkaórát. Ennek szerintem (és a Meta szerint) az legfőbb oka, hogy nincs rajtuk konkrét személy, akihez kötődjenek. De kérdem én, helyes dolog-e az, hogy egy írónak saját magát is áruba kell bocsátani a könyve eladásához? Mitől lett ez az egész népszerűségi verseny?

Tudom, manapság mindenki meg akarja ismerni a termék mögött megbúvó személyt, de nekem az a tapasztalatom, hogy ez általában csalódás. (Legalábbis amikor elmegyek egy-egy dedikálásra, mindig teljesen mást kapok, mint a fejemben kialakult kép.) Mert attól, hogy egy könyv lenyűgöz és mély nyomot hagy bennem, addig a szerzője már nem biztos. Az írásaink ugyanis nem magunkat vagy az életünket tükrözik, és a szereplők gondolatai sem mindig a saját gondolataink. Ezt érdemes figyelembe venni.

Régen én úgy vettem/kölcsönöztem könyveket, hogy sokszor azt sem tudtam, ki írta. Csak egy név volt a borítón, amit legfeljebb akkor jegyeztem meg, ha már többet is olvastam tőle. Elmentem a könyvsboltba vagy a könyvtárba, sokszor órákig böngésztem a borítók közt, amíg nem találtam olyat, ami tetszik. Most ugyanezt teszem a webshopokon, és érdekes módon többnyire a közösségi médiából köszönnek vissza azok a könyvek, amiket már olvastam vagy előrendeltem, és nem fordítva.

Erre egy rövid példa: szeretem Freida McFadden könyveit. Nem olyan régen lett nálunk is nagyon felkapott, és olykor mosolyogva nézem, hogy hirtelen mennyien oda lettek érte. Pedig én már akkor rajongója voltam, amikor más még azt sem tudta, hogy a világon van. Ez azért lehetséges, mert tudatosan vásárolok, és kimondottan azt keresem, ami érdekel, és nem azt, amit az arcomba tolnak.

Persze tisztában vagyok vele, mennyire fontos manapság mások véleménye, de azzal is számolni kell, hogy ezek csupán mind egy-egy ember szubjektív véleményei. Ha egy könyvet sem olvastam volna el amiatt, mert valaki rosszat írt róla, vagy mert nem olyan népszerű a szerzője, sok kiváló olvasmánnyal lennék most szegényebb.

Szóval, összességében arra akartam felhívni a figyelmet ezzel a hosszú agymenésemmel, hogy tudatosan válasszatok könyvet magatoknak. Ne várjátok a nagy produkciókat tőlünk, íróktól, és főleg ne a hype-ot keressétek körülöttünk. Egyrészt, mert mi nem vagyunk celebek. Másrészt, mert ez egy hamis mérce. Csak a vak szerencse működteti, ki lesz felkapottabb, ki kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy nem igazságos összehasonlítani minket a millió példányszámos nemzetközi bestsellerszerzőkkel. A külföldi könyvpiac ugyanis köszönőviszonyban sincs a miénkkel.

Viszont higgyétek el, bőven elég információt osztunk meg veletek, ami alapján el lehet dönteni, hogy a könyvünk érdekelhet-e Titeket, vagy sem. (Ehhez persze nem árt elolvasni a képek alatti szöveget is, ami legtöbb esetben sajnos elmarad.) Mi ehhez nem feltétlenül kellünk, hiszen már megtettük azt, amihez értünk: megírtuk, kiadtuk. Hogy bénák-e a képek, videók, amiket megosztunk? Igen, sokszor tényleg bénák. Mert mi ennyire értünk csak hozzá, ennyire futja munka mellett. De van egy jó hírem: ezek a tartalmak nem a könyvünk minőségét tükrözik. Csupán próbálunk füstjelet adni velük, hogy "Helló, én is itt vagyok!". Etetni kell az algoritmust abban a reményben, hogy majd olyanokhoz is eljut, akiket érdekel is, és nem csak trollkodni vágynak.

Mindezek tudatában pedig a döntés a Ti kezetekben van, éljetek vele. A legjobb kapcsolat író és olvasó közt szerintem maga az olvasás, és nem a lájkolás vagy a követés. Egy könyv sikere abban rejlik, hogy valaki elolvassa, és nem abban, mennyit posztolnak róla vagy a szerzőjéről.