Alkotó vagy szómágus?

Tavaly ilyenkor már javában kiadókeresésben voltam a Bukásra ítélve című első regényemhez. Azóta eltelt egy év, a megjelenés óta pedig több, mint fél év, és ez idő alatt sokféle véleményt olvashattam, melyek többsége felülmúlta minden várakozásomat. De ezek közt is akadt pár építő jellegű kritika vagy személyes vélemény, ami gondolkodóba ejtett. Ez jó. Sőt szerintem elengedhetetlenül szükséges.

Vannak páran, akik úgy gondolják, hogy meglehetősen töményre sikerült, míg mások egyetértenek abban, hogy ez a sok minden csak a felszín. Utólag visszagondolva már nem tudom, kinek adjak igazat, mert amiket egy éve még én is drámai túlzásnak véltem, azok mára szép lassan kezdtek megelevenedni a szemem előtt, szóval egyre inkább azt érzem, hogy sokkal sötétebb a helyzet, mint akkor hittem. Persze órákat lehetne erről vitatkozni, de most nem mennék bele mélyebben a legkegyetlenebb bántalmazásokba, fóliázásba, tiltásokba, a Pride-botrányba, Putyinba, Trumpba, és minden szörnyűségbe, ami az elmúlt években ránk szabadult. Elegen írnak ezekről helyettem is. Én most inkább a munkámról szeretnék beszélni.

Sokan tudják rólam, hogy mindig is szerettem írni, és nagy álmom vált valóra azzal, hogy publikált szerzőként ismerhetnek meg az emberek. De ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy így képzeltem-e ezt az egészet, amikor évekkel ezelőtt még csak csendben álmodoztam róla, hát azt kell mondjam: közel sem. Többek közt azért sem, mert eleinte sokkal jobban szerettem volna bemutatkozni egy népszerűbb, eladhatóbb, könnyebben befogadható műfajjal. Jó lett volna inkább egy hétköznapi thriller, vagy akár egy izgalmas krimi tele nyomozással. Ugyan van, amit sikerült ezekből is megvalósítottam, de jobb lett volna mentesülni attól a tehertől, hogy ennek bármi köze legyen ahhoz a sok borzalomhoz, amelyek a világomat, a közösségemet, a saját életemet egyre inkább átszövik. Mert sajnos akadnak belőlük bőven mindenhol: az utcán, a tévében, a telefonomon, beszivárognak az ajtóm alatt, és már egy percre sem hagynak békén. Úgyhogy sajnos nem engedhettem meg az a luxust, hogy ne használjam fel ezeket az írásaim során, ha már úgyis folyton itt vannak körülöttem, velük élek, gyötörnek nap mint nap.

Mindezen felül én hiszek abban, hogy az írás képessége egy adomány, akárcsak a jó énekhang. A technikai része tanulható, fejleszthető, ugyanakkor ott van az a megmagyarázhatatlan, ösztönös része is, amely felette áll minden helyesírási, nyelvtani szabálynak, de még a kiapadhatatlan fantáziánknak is. Az írás egy kemény, fájdalmas folyamat, ami nem működhet lélek nélkül, és arra jutottam, hogy ha nekem ez az eszköz jutott, hogy kifejezzem magam valahogy, akkor kötelességem arra használni, ami jó és nem teljesen öncélú. A többi meg majd jön magától.

Szóval így döntöttem el, hogy én elsősorban alkotni szeretnék, nem pedig szavakat bűvölni. (A regény születéséről egyébként részleteseben olvashattok a velem készült interjúban, ha szeretnétek.)

Amire még ki szerettem volna térni ezzel kapcsolatban, az maga a történetvezetés. Én előre megírt vázlat alapján írok. Semmi improvizálás, mert az nálam sosem vezet jóra. Sőt inkább azt mondanám, hogy totális katasztrófa lesz az eredmény. Nem akarok most senkit fárasztani a különféle cselekménymodellekkel, plot pontokkal, horgokkal, nem ez a lényeg. Használom őket, de eléggé szabadon. Inkább az ösztöneimre hallgatok, hogy mikor, hol történjenek meg a dolgok, nem a sablon dönti el.

Amikor beugrik egy ötlet, az általában már maga a befejezés. Értsd úgy, hogy látom magam előtt a végső drámai fordulat kibontakozását, a nagy lelepleződést, és onnan haladok visszafelé, hogy mi minden vezethetett odáig. Ehhez keresek egy erős témát és egy alapkonfliktust, majd ha azok is megvannak, már csak a hozzájuk illő karaktereket megalkotni. A szereplőknek egyesével részletes életrajzot írok születésüktől kezdve a pontos kinézetükig. Persze nem kell később minden infót felhasználni, de ha szükség van rájuk, legalább ott vannak kéznél. Majd itt jön a képbe az az ösztönösség, amiről már többször beszéltem: ugyanis ezek a karakterek idővel kommunikálni kezdenek egymással a fejemben, és szép lassan körvonalazódnak előttem a keresztutak, azok az események, melyek a jellemüket alakítják, és hogy miként fognak hatni egymásra, ha találkoznak. Gyakorlatilag egy jó helyszínnel párosítva már meg is van az egész cselekmény. Ezen a ponton én már teljesen rájuk bízom magam, szülessen bármilyen vad ötlet, ha működik, akkor áldásom rá.

Én azt mondom, hogy ésszerű keretek közt egy kitalált történetben bármi megeshet. A regények és filmek 99,9%-át a véletlenek és a rossz döntések hajtják előre. Ha nem így lenne, nem lenne történet sem. Az való élet ennél jóval unalmasabb, mi pedig nem akarunk unalmas történeteket olvasni. Szóval szinte elengedhetetlen, hogy néha csaláshoz folyamodjunk, mert különben nem jöhetne létre az elképzelésünk. Ehhez viszont nem egy esetben más törvények, más szabályok szükségesek, mint a valóságban. Az pedig, hogy egy szereplő olykor ellentmondásos döntéseket hoz vagy másként viselkedik egy adott helyzetben, mint mi magunk tennénk, az is természetes. (Jó, tényleg vannak szélsőséges kivételek, amikor a karakter kidolgozatlansága okozza a problémát, de én most a tudatos tervezésről beszélek.) Az életben is számtalanszor cselekszünk másképp, mint ahogy azt a józan ész és logika diktálná. Én is vagyok néha hülye, aztán rádöbbenek, milyen hülye voltam. A szereplőknek is joguk van annak lenni. Te csak dőlj szépen hátra, és élvezd, ahogy sorban hülyeségeket csinálnak. A végén úgyis minden a helyére kerül. Csak hinni kell benne.