Hová mentél?

1.
Tíz forint

Nem volt közénk való. Ezt már az első napon észrevettem rajta, ahogy néma csendben végigtrappolt a termen, tudomást sem véve rólunk. Köszönésre sem méltatott minket. Egyszerűen behúzódott a leghátsó üres padba, közvetlenül az ablak mellé, és csak bámult rajta kifelé csengetésig. A nevét is csak akkor tudtuk meg, amikor az osztályfőnök felolvasta a névsort, és ő hallva a sajátját magasba emelte a kezét.

Az akkori legjobb haverom azt mondta egyszer, hogy olyan, mint egy ufó. Ezen hatalmasat nevettünk. Magas, vékony termetét és hosszúkás ujjait tekintve kicsit tényleg egy űrlényre emlékeztetett, úgyhogy attól fogva így hívtuk.

Máskülönben szerintem egyáltalán nem volt csúnya, sőt akár még jóképűnek is mondhatnám. Már nem mintha tetszett volna, vagy ilyesmi – csak úgy általánosságban mondom.

Mindvégig próbált észrevétlen maradni, és nem is sejtette, hogy pont ezzel a különcséggel hívja fel magára a figyelmet. Az órákon egyszer sem jelentkezett, de ha felszólították, mindig tudta a választ. A szüneteket többnyire olvasással töltötte ahelyett, hogy velünk bandázott volna – bár kötve hiszem, hogy akadt volna közös témánk. Az érdeklődése látszólag kimerült a könyvekben. Naphosszat csak azokat bújta, míg mi a kötelezőkből is csak a filmet néztük meg. Ő viszont betéve tudta az összeset. Teljesen hidegen hagyták az olyan hétköznapi témák, mint a foci vagy a csajok, a zenéről és a divatról nem is beszélve.

Egyszóval rohadtul idegesített minket. Néha, amikor óra alatt hátrapillantottam a vállam fölött, láttam, hogy csak merengve néz ki az ablakon, mintha valami nagyon érdekeset látna odakint. Nem is értem, hogy volt képes így az órára figyelni. Talán tényleg ufó volt. Vagy csak egy igazi pöcsfej, aki azt képzelte, különb mindannyiunknál. Nekünk mindenesetre jobb volt ezt hinni, mert így sokkal könnyebben adtuk tudtára, hogy nem velünk van a baj, hanem vele.

Egy ufó ugyanis nem ember.

Igaz, bármit mondhattunk volna rá, a szeme sem rebbent. Olyan volt, mint a teflon. Minden szavunk lepergett róla. Egy idő után kezdett is egyre bosszantóbbá válni, hogy folyamatosan átnéz rajtunk, és nem is hagytuk ennyiben. Nem engedhettük meg, hogy így semmibe vegyen minket. Ismerik a mondást: vagy velünk, vagy ellenünk.

Pedig hazudnék, ha azt mondanám, nem volt szörnyű látni, hogy a térde egész évben alig tudott begyógyulni, annyiszor gáncsoltuk el futás közben a salakpályán. Volt, hogy eldugtuk a könyveit vagy a tornafelszerelését, és vígan lestük, ahogy fel-alá mászkál a teremben, a holmiját keresgélve. Persze mindig visszaadtuk neki, de jó sokáig kivártunk. Kíváncsiak voltunk, mit lép a végén, de sosem tett semmit. Szívem szerint annak örültem volna a legjobban, ha egyszer végre velünk nevet, és nem veszi olyan véresen komolyan a dolgot. Vagy legalább jól beolvas nekünk, hogy milyen szemetek vagyunk.

Egyik se történt meg. Ehelyett csak morcosan visszavette a cuccát, és elkullogott a hátsó padba, az ő kis képzelt, zárt birodalmába.

Volt egy alkalom, amikor komolyan kezdtem megsajnálni, és nagyon közel álltam hozzá, hogy segíteni próbáljak rajta. Máig emlékszem arra a reggelre, ott az italautomata előtt a portánál. Amint megláttuk, a haverom csendre intett minket, majd elég közel lopakodott hozzá ahhoz, hogy szándékosan a vállának ütközhessen. Nándi pont akkor nyúlt le a pohárért, és az egész adag tejeskávé egy szempillantás alatt a földön kötött ki. A haverom erre sajnálkozva úgy tett, mintha véletlen lett volna, majd a többiekkel együtt kuncogva sétált el a termünk felé. Én is léptem volna tovább, de akkor egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Nem volt bosszús, sem szomorú, igazából semmilyen érzelmet nem véltem felfedezni rajta, mégis arra eszméltem, hogy ott ragadtam, és őt figyelem. A tömény kávéillat piszkálta az orromat – sosem szerettem igazán –, közben pedig néztem az egyre terjedő barna tócsát a fiú cipője körül. Még a nadrágszárára is jutott. Az jutott eszembe, hogy be kellene kopogni a portáshoz, hogy szerezzen valahonnan egy felmosórongyot, de addigra ő már előkotort egy marék papírzsebkendőt a táskájából, és elkezdte feltörölni.

– Hagyd, inkább kérek valakitől egy vizes ruhát – ajánlottam fel. Belegondolni is rossz volt, hogy attól a cukros löttytől hamarosan az egész folyosó ragadni fog, ha széthordják.

– Nem kell – vetette oda válaszként, jóformán csak a padlónak címezve.

– Gyere már, tökfej! – hallottam a többiek hangját a folyosó végéről. Gondolom, akkor vették észre, hogy lemaradtam tőlük.

Egy darabig még toporogtam Nándi fölött, láttam, ahogy gyűlnek az ázott papírgalacsinok a földön mellette. Még az utolsó zsebkendőjével próbálta minél szárazabbra törölni a követ, már amennyire lehetséges volt. Akkor fogta fel, hogy még mindig ott vagyok.

– Menj! – intett a fejével, amikor felegyenesedett, majd a zsebébe nyúlt egy kis apróért, és dobálni kezdte a gépbe. Még mindig nem úgy festett, mint akit túlságosan megrendített az előbbi eset, csak miután az utolsó érme is eltűnt a nyílásban. Ekkor mélyet sóhajtott, és csalódottan bámulta a kis zöld kijelzőt, közben a zsebeiben kotorászva. Úgy tűnt, nincs nála elég pénz.

– Mégis mire vársz? Mindjárt csengetnek! – kiáltott felém ismét a haverom. Tényleg mennem kellett, és már fordultam is sarkon, hogy induljak.

– Várj! – szólt utánam Nándi, mire ismét megtorpantam, de nem mertem visszanézni rá. A barátaim türelmetlenül vártak a terem ajtajában, és szinte lyukat égettek belém a tekintetükkel.

– Mi az? – kérdeztem halkan.

– Nincs véletlenül egy tízesed?

Kis híján rávágtam, hogy van, és a kezem már el is indult a zsebem felé, de még időben észbe kaptam. Ha most a többiek szeme láttára kisegítem, azt örök időkig hallgatni fogom. Tutira kicsinálnának. Nem kockáztathattam, hogy velem is ugyanígy bánjanak. Láttam már ilyet, és tudtam, hogy nincs kegyelem azoknak, akik átpártolnak az ellenséghez.

– Bocs, de nincs – böktem ki gyorsan, és végre én is elindultam az órára.

Az elkövetkező percekben a barátom addig kérdezősködött, hogy mit akart tőlem Nándi, amíg el nem mondtam, hogy csak aprót akart kérni. Erre úgy elfogta a röhögés, hogy még akkor sem bírta abbahagyni, amikor már javában ment az óra. Folyton rá kellett szólni, míg végül ki is küldték a teremből.

A szünetben egy műanyag kávéspohárral tért vissza, és nyomban elkezdett körbejárni vele a padok közt, mint vasárnap a templomi misénél, hogy gyűjtést szervezzen Nándinak új kávéra. Senkit se kellett győzködni, hogy belemenjen a játékba. Vigyorogva dobálták bele az aprókat, kinek mennyije volt. Én azt hazudtam, hogy nincs nálam pénz, ami nem nagyon tetszett neki. Addig nyaggatott, amíg keletlenül én is belehajítottam pár forintot. Bizonyára Nándi is észrevette, mert amint hátrapillantottam rá, azon nyomban elfordította a fejét az ablak felé. Az arcom tűzforrón égni kezdett, sosem éreztem még ennyire kellemetlenül magam.

Amint a padtársam körbeért a pohárral, egy lépéssel Nándi mellett termett, fölé emelte, és az egész tartalmát az asztalára borította. Az érmék csörömpölése fájdalmasan nyilallt a fülembe, ahogy a deszkáról visszapattanva szerteszét gurultak a padlón. Észrevettem, hogy az egyik pont a lábam felé közeledik. Követtem a tekintetemmel, ahogy nyílegyenesen felém gurul, majd beleütközik a cipőm orrába. Egy kis ideig körbe-körbe táncolt az élén, egyre gyorsabban, amíg meg nem állapodott egyhelyben.

Egy tízforintos.

Ennyin múlt volna, hogy ez az egész meg se történjen. Csak egy érményi bátorság hiányzott, hogy ember legyek.

Ha most itt lenne, biztosan nem hagynám, hogy ez újra megtörténjen. Senki sem érdemli, hogy így bánjanak vele. Az sem érdekelne, ha egész iskola ellenem fordul, de biztosan nem maradnék csendben.

Bárcsak bebizonyíthatnám, hogy több vagyok annál, mint amit rólam gondolt akkor.

Hová mentél, Nándi, amikor végre mernék megszólalni?

2.
Azt hittem, jót teszek

Már ahogy beléptem az épületbe, rögtön valami nyugtalanító fészkelte belém magát, a tanáriba érve pedig már szinte elviselhetetlen volt. A feszültség sűrű ragacsos masszaként állt meg a teremben.

Halkan köszöntöttem a kollégákat, de csak elvétve viszonozták páran. A legtöbben csak a dolgukba temetkezve ültek az asztaluknál. Nem beszélgettek, mert nem is volt mit mondani – és nem is szabadott. Így én se tettem.

Az óravázlataimba temetkezve vártam meg a csengőt, aztán hónom alatt a könyveimmel elindultam az osztályomba.

Életem leghosszabb negyvenöt perce következett azután, hogy megláttam az üres helyét hátul. Amikor ott ült, alig lehetett észrevenni. Most, hogy nem volt ott, tátongó űrt láttam.

Ő volt az egyetlen, akinek sosem volt padtársa. Az első naptól kezdve oda száműzte magát, leghátra. A tekintetével sem sűrűn tüntetett ki, sokkal érdekesebb volt számára, ami az üvegen túl van – bármit is nézett annyira.

"Ablak mögött csönd ül rég, árnyak játszanak a fény helyén."

A hetes elmondta a szokásos jelentését, de a felénél megakadt, és csak kínban toporgott mellettem. Nyilvánvalóan azon aggódott, vajon kimondhatja-e az egyetlen hiányzó nevét. Megértettem, hiszen még én sem tudtam, mit szokás ilyenkor tenni. Véssem be nap mint nap a hiányzók közé, vagy egyszerűen csak hagyjam figyelmen kívül? Meg kell majd kérdeznem valakit erről.

Vajon miért nem tűnt fel nekem éveken át ez az önkéntes remeteség? – tűnődtem el, miután mindenki helyet foglalt. Jó pár hasonlóan csendes diákom volt ugyan, de egyikük sem ennyire okos és szorgalmas. Én csak meg akartam mutatni a világnak, büszkén, mint egy kincset. Azt hittem, jót teszek. Bárcsak sejtettem volna, mekkora hibát követek el.

Alig két hónapja hirdettem meg a szokásos versíró pályázatomat az iskolaújságban. Ez szinte már hagyománnyá vált nálunk, pedig eleinte nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy érdeklődéssel fogják fogadni a diákok. De aztán évről évre egyre nagyobb sikert aratott, sokan jelentkeztek, és kiderült, hogy igazi gyöngyszemek lapulnak a táskák mélyén, régi füzetlapokon. Néha tényleg nagy kihívást jelentett kiválasztani a legjobbakat. Annyira, hogy az utóbbi időben már különdíjast is hirdettünk, ha végképp nem tudtunk dönteni, és nagy örömömre szolgált, hogy idén Nándi is nevezett, és az ő verse érdemelte ki ezt a díjat.

Ilyenkor az volt a szokás, hogy a nyertes osztályában hirdetek eredményt, és utána megkérem az illetőt, hogy olvassa fel a többieknek a művét.

Nándi a neve hallatán rögtön elkapta a tekintetét az ablakról, és abban a ritka megtiszteltetésben volt részem, hogy egyenesen rám nézett. Vártam, hogy elmosolyodjon, vagy legalább halvány jelét adja az örömnek. Hiszen joggal lehetett volna büszke a versére. De ehelyett csak tágra nyílt szemmel méregetett, miközben a többiek egy emberként fordultak hátra, figyelve a reakcióit. Azt vártam volna, hogy legalább bátorításként kap egy tapsot, de ehelyett vágni lehetett a csendet.

– Nándi, megtennéd, hogy kijössz, és felolvasod a versed? – kértem tőle.

– Én? – motyogta értetlenül maga elé, mire többen hangosan felkuncogtak. Kénytelen voltam lepisszenteni őket.

– Bizonyára sokan kíváncsiak a művedre. Gyere, és oszd meg velük, kérlek!

Még egy párszor körbetekintett a társain, láttam, hogy mennyire zavarban van, de végül csak fölegyenesedett, és elindult előre. Tekintetét a padlón húzta végig. Csak akkor emelte rám újra, amikor a kezébe adtam a kitépett füzetlapot, amelyre a versét írta.

– Ez honnan van? – suttogta felém, és most én voltam az, aki nem ért semmit.

– Drágám, mégis honnan lenne? A ládából a tanári előtt. Mindig ott gyűjtjük a nevezéseket.

– De nem én dobtam bele. Ez egy tévedés – nyújtotta vissza felém a lapot.

– Úgy érted, hogy nem te írtad? – kérdeztem. Egyre furcsább volt ez az egész. Az osztálytársai eközben kíváncsian méregettek minket, többen tanakodva dugták össze a fejüket. Gondolom, érdekelte őket, miről suttogunk ott elöl.

– De igen, én írtam – sütötte le ismét a szemét, mintha szégyellné a dolgot. Akkor esett le, hogy mi is történhetett.

– Nahát, erre nem is gondoltam. Valaki a tudtodon kívül nevezett be, igaz? Sebaj, annál büszkébb lehetsz rá, hiszen egyvalaki biztos van már köztünk, akik tehetségesnek tart, és azt akarta, hogy mindenki tudjon erről. Bizonyára már ő is tűkön ülve várja, hogy felolvasd.

– De én nem… – kezdte volna, de nekem már fogyott a türelmem. A szerénység egy dolog, de szégyenkezni valója egyáltalán nem volt. Eljött az ideje, hogy egy kis önbizalmat öntsek belé.

– Semmi "de". Majd meglátod, hogy igazam van. Kérlek, tedd meg a kedvemért!

Végül ő is belátta, hogy ebben a kérdésben nincs helye több vitának. Kissé bizonytalanul szembe fordult az osztállyal, és maga elé emelte a papírt. Olyan volt, mintha az arcát akarná vele eltakarni, és sokáig azt hittem, nem is fog megszólalni, de végül mégis belekezdett.

– Ablak mögött csönd ül rég, árnyak játszanak a fény helyén. Nézlek, mint egy messzi hegyet, melyet sosem érhetek el én… – A hangja eleinte reszketett, és hátrébb biztos nem sokat értettek belőle, de a végére valamelyest jobban felbátorodott. Felemelő érzés volt az ő szájából hallani ezeket a sorokat. Már a zsűrizésénél is mélyen meghatott, de ott állva mellette még könnyem is majd' kicsordult ennyi szépségtől.

Ó, ha többet tudtam volna. Ha jobban odafigyelek rá, akkor soha nem jutott volna eszembe erre kényszeríteni őt. Akkor soha nem történt volna meg, ami ezután következett.

A végén vártam a szokásos tapsot, de ismét elnyúlt csend következett. Végül az én kezdeményezésemmel sikerült egy halvány elismerést kicsikarnom belőlük. Őszintén szólva ennél azért többre számítottam. Lehet, hogy a kamaszok többsége nem rajong a romantikáért, és cikinek érzik a szerelemről beszélni, de Nándi mégiscsak az osztálytársuk volt, és megérdemelt volna egy kis lelkesítést.

Észre sem vettem, hogy a fiú időközben visszatért a helyére, mert egy magasba lendülő kéz elvonta róla a figyelmemet.

– Tessék! – szólítottam fel.

– Lehet egy kérdésem Nándihoz, tanárnő?

– A verssel kapcsolatban?

– Igen.

– Nos, ha Nándi nem bánja, akkor igen – feleltem, de már nem voltam olyan biztos benne, hogy ez jó ötlet. Ő viszont már fordult is hátra, hogy neki intézze a kérdését.

– Miért kellett ellopnod a versemet?

– Tessék? – kapta fel a fejét Nándi. Az arca megnyúlt, egy pillanat alatt falfehér lett. Láttam rajta, hogy egy világ omlik össze benne. A tekintete ide-oda járt a többiekén, akik úgy lesték őt, mint a hiénák, akik vérszagra gyűlnek. Ijesztő volt őket így látni.

– Jobb, ha tudod, hogy ez egy elég súlyos vád. Miért tenne ilyet Nándi? – vontam kérdőre.

– Fogalmam sincs, de az biztos, hogy tőlem lopta. Igaz, srácok? Láttátok ti is, hogy én írtam.

A többiek körülötte helyeslően bólogattak.

– Látja, tanárnő? Ők mind olvasták a versem. Ide írtam le a füzetembe, de aztán egyik nap eltűnt belőle. Valaki kitépte. Szerintem még mindig nála van az eredeti – szegezte Nándira a mutatóujját.

– Nándi, van valami hozzáfűzni valód ehhez az egészhez? – kérdeztem tőle. Valójában nemigen hittem róla, hogy képes lenne ilyesmire, ahogyan a másikról sem, hogy ki tudna préselni magából egy ilyen igényes költeményt. Mivel akkor még teljesen biztos voltam az ellenkezőjében, úgy voltam vele, hogy mindenkinek jogában áll megvédeni magát, bizonyíték hiányában pedig nincs bűntény sem.

Úgyhogy csak vártam, hogy Nándi feleljen valamit, de ő egyre csak csalódottan ingatta a fejét. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy beszéljen, álljon ki magáért, de egy szót sem szólt. Olyan benyomást keltett, mint aki épp szánakozva ismeri be a tettét.

– Szerintem nézzük meg a táskáját – szólalt meg az előtte ülő. – Tuti nála van még. Én láttam, arról másolta le.

Azzal pattant is fel, hogy elmarja Nándi táskáját a földről, és mire rászólhattam volna, már a zsebeiben kotorászott. Olyan gyorsan történt, hogy a fiúnak esélye sem volt megakadályozni.

– Tedd azt le! Nincs jogod turkálni mások holmija közt! – teremtettem le, de addigra már ott volt a kezében egy összehajtott lap. Úgy emelte a magasba, mint egy győzelmi trófeát. Alig hittem a szememnek.

A táskát a földre ejtve pár nagy lépéssel ott is termett előttem. Én türelmetlenül hajtogattam szét, hogy elolvassam a tartalmát. Ugyanaz a vers volt előttem, szóról-szóra, csak a kézírás különbözött. És én ezer közül is megismertem azokat a durva, szögletes betűket. Nem egy dolgozaton láttam már őket. Csak azt sajnáltam, hogy azoknak a minősége köszönőviszonyban sem állt ezzel a szöveggel.

Mire felocsúdtam a csodálkozásból, ki is csengettek, Nándi pedig úgy viharzott el mellettem, mintha ágyúból lőtték volna ki. Hiába szóltam utána, vissza se nézett. Tudtommal aznap már be sem ment a többi órára.

Mindenesetre az elém tárt bizonyítékok fényében kénytelen voltam kizárni őt a versenyből, és másnak odaítélni a győzelmet. Nem akartam semmilyen kétes eredetű művet bemutatni az újságban, bármennyire is hittem legbelül, hogy valami sántít a történet körül.

Mégsem próbáltam meg soha kideríteni az igazat. Ha segítettem volna Nándinak tisztázni magát, akkor legalább érezte volna, hogy valaki mellette áll. Amíg meg nem történt a tragédia, teljesen meg is feledkeztem róla.

Soha nem bocsátom meg magamnak, amiért nem a megérzéseimre hallgattam.

Bárcsak tudnám, hol van most. A világ végén is felkeresném, csakhogy elmondhassam, mennyire sajnálom, és hogy milyen büszke vagyok rá.

Hová mentél, Nándi, amikor végre sikerült megértenem a soraidat?

3.
Egy-két pofont leszámítva

Tudom, nem én vagyok a legjobb anya a világon. De azt senki sem vitathatja, hogy mindennél jobban szeretem a gyerekeimet.

Elismerem, nehezen viseltem az apjuk halálát. Egyik napról a másikra maradtam itt három gyerekkel, és fogalmam sem volt, hogyan tudnék rendesen helytállni. Nem mintha ez bármire is mentségül szolgálna, de az igazság az, hogy szétcsúsztam. A második férjem pont a legjobb pillanatban lépett be az életembe. Gyakorlatilag ő vakart fel a padlóról. Ő az, aki mindig átsegít a rossz napokon. Ezért is szerettem bele. Ő olyan kedves, és neki csak mi vagyunk az elsők.

Illetve voltunk.

Egy hete elköltözött. Azt mondta, én űztem el Nándit, mert túl sokat iszom, és állandóan veszekszem.

Bevallom, néha tényleg hajlamos vagyok kijönni a sodromból. Viszont soha nem bántottam egyiküket sem. Na jó, egy-két pofont leszámítva. De hát melyik szülőnek nem jár el a keze olykor? Ettől még nem vagyok rossz anya, csupán azt akartam, hogy rendes, jóravaló felnőttek váljanak belőlük. Miért csinálnak ebből ekkora ügyet manapság? Ha tudnák, az én anyám hány fakanalat tört el rajtam gyerekként, nem lennének úgy oda.

Persze én sose lettem volna képes ilyesmire – főleg nem Nándival. Ő olyan jó gyerek. Meg sem érdemeltem őt. Ő volt a mindenem, és ha csak rágondolok, hogy az a szemét kölyök elvette őt tőlem, hányinger tör rám.

Azt hittem, sikerült kellőképp ráijesztenem a múltkor. Emlékszem, hogy nagyon fáradt voltam, a férjem pedig aznap is sokáig dolgozott, így leültem egy kicsit tévézni a nappaliban. Valamikor el is alhattam, mert a következő emlékem az, hogy a férjem hangosan vitatkozik valakivel az ajtóban. Először csak próbáltam fülelni, de a tévé még mindig ment, alig hallottam tőle valamit. Az órára nézve láttam, hogy fél tizenegy is elmúlt.

Ki lehet az ilyen későn?

Elég sokára értem ki, mert a fejem úgy húzott előre, mintha egy mázsát nyomna. Az idegen a küszöbön állt, és úgy értettem, mintha Nándi nevét említette volna.

– Ki az? – kérdeztem a férjem háta mögül.

– Majd én elintézem – fordult szembe velem, és simogatni kezdte a vállamat, mintha meg akarna nyugtatni. Pedig még nem is voltam ideges. Az csak ezután következett.

– Mit akar a fiamtól?

– Épp távozni készült – közölte, és próbált úgy helyezkedni előttem, hogy ne lássam rendesen az illetőt. Ettől még pontosan tudtam, ki az. Többször járt már az utcánkban, és folyton a fiam körül legyeskedett, mint valami perverz. Egyszer láttam az ablakból, ahogy Nándi leszáll mögüle egy nagy motorról. Rögtön kérdőre is vontam érte, de persze tagadott mindent. Azt mondta, rosszul láttam, nem ő volt. Hiába faggattam, semmit se sikerült kiszednem belőle, és a végén már tényleg kezdtem kétségbe vonni saját magamat.

Mégsem hagyott nyugodni a dolog, ezért vacsoránál ismét rákérdeztem, mire ő a képembe vágta, hogy ha kevesebbet innék, akkor talán nem képzelődnék annyit.

Alig hittem a fülemnek. Soha azelőtt nem jutott volna eszébe így beszélni velem. Biztos azt is attól a mocsoktól tanulta.

Tényleg nem sűrűn emeltem rá kezet életemben, de akkor hirtelen elpattant bennem valami. Bármi is volt ez az egész, csak az vezérelt, hogy megakadályozzam. Úgy estem neki, hogy a szék recsegve borult fel alatta. A terítőt is magával rántotta a tányérokkal és poharakkal együtt. Csörömpölve törtek ripityára körülöttünk, de én meg se hallottam. Képtelen voltam bármire is figyelni, csak ütöttem két kézzel felváltva, ahol értem. A tenyerem sajgott, a könnyem patakként folyt, mégsem bírtam leállni.

Nem tudom meddig csépeltem volna, ha nincs ott a férjem, aki végül hátracsavart karral vonszolt ki a konyhából. Egyenest a fürdőbe vitt, ahol a csap alá dugta a fejem, és addig engedte rám a hideg vizet a kád fölött, amíg a sírógörcs át nem váltott vacogásba.

Mire megszárítottam a hajam, már a gyerekek már a szobájukban voltak, ő pedig a kanapén várt. Előtte a kis dohányzóasztalon egy csomó üveg állt szép sorban kipakolva. Nem tudnám megmondani mennyi, talán tucatnyi vagy még több. Mind üres.

Napok óta vissza akartam vinni őket, de mindig elfelejtettem.

– Nem mehet ez így tovább – közölte halkan, majd válaszra se várva elment lefeküdni.

Az volt az első alkalom, hogy külön aludtunk, de nem az utolsó.

***

Mondanám, hogy egy kortyot sem ittam azóta, de csak annyit tudok felmutatni, hogy igyekeztem minél ritkábban és minél kevesebbet. Csak ha nagyon kimerült voltam. Aznap is dolgoztam, bevásároltam, postára mentem, megfőztem, kimostam, kiteregettem, és mire a végére értem, ott várt a vacsora utáni mosogatnivaló és a kupleráj a nappaliban. Egyszerűen kellett valami, amitől talpon tudok maradni. Ezt csak egy olyan anya értheti meg, aki bármit megtenne családjáért, a gyerekeiért.

Én még ölni is hajlandó lennék értük. Ha megtudnám, hogy ez a rossz arcú lelenc kárt tesz az én kisfiamban, vagy mocskos dolgokra kényszeríti, habozás nélkül kinyírnám.

Az a szürke szempár még mindig engem fixírozott az ajtóból a férjem válla felett, és majdnem ugyanolyan dühöt éreztem iránta, mint aznap, amikor bántottam az én Nándimat. Az is miatta volt. Ha ő nincs, sose jutott volna eszembe ilyen szörnyűség.

– Ne merj még egyszer idejönni! – kiáltottam oda neki, mire a férjem intett neki, hogy jobb, ha megy. Érezte, hogy kezdem elveszíteni a türelmem, így már két kézzel karolta át a vállam, hogy visszatartson tőle. A srác még egy utolsó szemtelen mosolyt villantott rám, mint aki azt üzeni, hallok még felőle. Ezen úgy felhúztam magam, hogy egy rántással kitéptem magam a férjem kezei közül, és szaladtam is utána. A lift hívógombját nyomkodta, amikor kiértem.

Egész közel álltam hozzá, onnan néztem fel rá, mert vagy egy fejjel magasabb volt nálam. Sötét tincsei összevissza álltak a fején, és valami drága parfüm illatfelhője lengte körül. A kinézetéből ítélve biztos voltam benne, hogy lopta, akárcsak a drága bőrdzsekijét.

– Jól vésd az eszedbe, hogy ha még egyszer meglátlak a fiam közelében, vagy csak a házunk környéken, azonnal hívom a rendőrséget! – közöltem vele, és minden egyes szavamnak a mutatóujjammal adtam hangsúlyt.

Vártam a reakciót, de ő csak egy lesújtó pillantással illetett, mielőtt kitárta a liftajtót, majd szó nélkül beszállt.

– Komolyan beszélek! Ismerem a fajtádat! – kaptam el mögötte a fogantyút, hogy ott tartsam.

– Hát persze, hogy ismer – felelte egy újabb pimasz vigyorral a szája sarkán. – Maga mindenkit ismer.

– Ő az én fiam, és nem fogja tönkretenni az életét egy ilyen huligán, mint te!

– Túlbecsüli a képességeimet. Maga sokkal jobban ért ehhez.

Kizárólag a férjem érkezésének köszönhető, hogy nem vetettem rá magam ott helyben. Csitítva karolt át, mint egy őrültet. A fülembe susogva kérlelt, hogy nyugodjak meg és menjek be vele, de még így is elég nagy erőfeszítésébe telt lefejtenie az ujjaimat az ajtóról.

A lakásunk felé menet már csak annyit érzékeltem magam körül, hogy néhány szomszéd megjelenik az ajtajukban, hogy lássa, ki verte fel őket ilyen későn. A férjem nem győzött elnézést kérni tőlük meg jó éjszakát kívánni.

Én alig vettem tudomást róluk. Minden mást kizártak körülöttem a fiú utolsó szavai, amelyeket búcsúzóul vetett oda, mielőtt végleg becsukódott előtte a fülke ajtaja:

– Maga egy birtokló picsa. Pont ezért fogja őt elveszíteni.

Máig az fáj a legjobban, hogy talán volt ebben valami igazság. Lehet, hogy szorosabban fogtam a kelleténél. De akkor is ő vette el tőlem. Az a rossz életű senkiházi. A nyakamat tenném rá.

Hiába mondtam el a rendőrségnek ezerszer is, hogy szerintem elrabolta, manipulálta, vagy Isten tudja, mit csinált vele, egyre inkább azt éreztem, hogy semmibe vesznek. Közölték, hogy a telefonján talált üzenetek alapján nem úgy tűnik, mint akit bármire is kényszerítenek. Hanem inkább úgy, hogy…

Szentséges Isten, képtelen vagyok kimondani. Nem vagyok hajlandó!

Milliószor átnéztem azóta a szobáját, hátha találok valami nyomravezetőt – de semmi. Mindenét elvitte, ami mozdítható volt. Csak egy levél maradt utána. Pontosabban egy vers.

Egy újabb kibaszott vers.

Biztos arra is van magyarázat. Ő el tudná mondani, ha itt lenne.

Tudom, hogy lehettem volna jobb anyja is, de akkor sem ezt érdemeltem. Én igenis mindent megtettem érte. Takarítottam utána, mosogattam rá, kiálltam érte, ha kellett. Talán szeretni csak úgy tudtam, ahogy engem tanítottak. De akkor is szerettem.

Nem fogadom el, hogy itthagyott. Nem bírok tovább élni, ha soha többé nem láthatom. Úgy érzem, vele együtt veszett el minden, ami még megmaradt belőlem.

Hol lehetsz most, Nándi?

Hová mentél, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád?

4.
Csend

Világéletében ő volt a mintagyerek a családban, és ez már lassan az agyamra ment. Ha csak egy százast kaptam volna minden alkalommal, ahányszor az anyám kiejtette a száján, hogy "Bezzeg az öcsétek", mára milliomos lennék.

Nem mintha nem lett volna igaza. Én huszonöt évesen még mindig otthon laktam, és egy melómat sem sikerült megtartanom két hónapnál tovább. A nővérem alig két éve költözött el a pasijához, aztán tavaly karácsonykor megjelent az ajtóban, egyedül, egy párhetes csecsemővel a karján. Anyám rögtön mattrészegre itta magát az örömhírtől, hogy nagymama lett, a mostohaapám meg egész vacsora alatt hőzöngött, hogy amíg ő ott van, biztosan nem fogják etetni a lányát és az ő zabigyerekét. Erre anyám képen törölte a szedőlapáttal, és közölte, hogy akkor indulhat is. Egy óra ordibálás után pedig már vattapamaccsal simogatta a felrepedt száját, esedezve a bocsánatáért.

Szóval nem volt nehéz bármiben is kitűnni közülünk, mert hát egyikünk sem tette magasra a lécet.

Gondolom, az iskolában sem lehetett ez másképp. Semmit se kellett mondania, anélkül is sejtettem, hogy ő a fura szerzet az osztályban. El sem tudom képzelni, mit élhetett át azután, hogy kiderült a titka. Amikor viccből kikapták a kezéből a telefonját, és elkezdték hangosan felolvasni az üzeneteit. Köztük azt a bizonyos verset. Ezt annak a kis gennyládának a padtársa mondta el nekem, aki állítólag azzal vádolta, hogy Nándi tőle lopta el. Állítólag azóta is szégyelli magát – valami tízforintos dolog miatt. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy már nem csak a versről tudtak, hanem arról is, kinek szólt, és hamar gondoskodtak róla, hogy ez az információ mielőbb el is jusson a többiekhez. Másnapra ott virítottak a képernyőfotók minden közösségi felületen, kiegészítve ragyogóan megszerkesztett képekkel róla. És akkor még nem is beszéltünk a primitív hozzászólások egész arzenáljáról – természetesen névtelenül, profilkép nélkül.

A folyosón sem tudott úgy végigmenni, hogy ne szóljanak be hangosan valami ocsmányságot, vagy ne súgjanak össze a háta mögött.

Másnap már be sem mert menni. Azt mondta, nem érzi jól magát, és egész napra bezárkózott a szobájába. Senki sem maradt otthon vele. Anyám hamarosan elment dolgozni, rólam pedig úgy tudták, egy állásinterjúra megyek. Igazából mindvégig egy haverommal lógtam, és füveztünk egész nap. A nővérem pedig már megint nem lakott velünk. A gyerekkel együtt visszament a volt pasijához, hátha sikerül újra agyonveretnie magát vele.

Mire hazaértem, nem volt sehol. Az ágya bevetve, a holmijai mind eltűntek – még a könyvei nagy része is. Csak egy cetli hevert a takaróján, precízen összehajtva. Egy négysoros vers állt rajta.

Ezzel üzent, hogy jobb lesz neki nélkülünk.

***

Egész este megsemmisülten görgettem a telefonomat. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de nem bírtam megállni.

Szóval ilyennek látták őt. Egyikük sem tekintett rá emberként. Csak egy képernyőn megjelenő nevetség tárgya volt. Egy mém. Egy szórakoztató sztori. Neki viszont az élete volt – ami darabokra tört.

– Szerinted hová a francba mehetett? – kérdezte anyám sokadjára, majd előkapott egy poharat a konyhaszekrényből, és öntött magának egy nagy adag vodkát. Nem zavartatta magát, hogy ott ülök vele szemben. Nem is kínált meg – pedig most nekem is rohadtul jólesett volna egy korty. Helyette egy mozdulattal felhajtotta, és máris újat töltött. A keze végig remegett. Az ital már rég nem csillapított semmit, csak hangosabbá tette az indulatait.

– Gőzöm sincs – feleltem végül.

Igazából volt, de nem akartam az elméleteimmel terhelni az ittas agyát.

– Ez az egész képtelenség. Nem akarom elhinni. Mondd, hogy nem igaz!

Ehhez volt most a legkevésbé kedvem. Válasz helyett inkább felálltam a konyhaasztaltól, megköszöntem a vacsorát, és elindultam lefeküdni. Aznap már úgysem tehettünk semmit, és kedvem sem volt az anyám részeg siránkozását hallgatni. Majd a mostohaapám foglalkozik vele, ha hazaér. Ha egyáltalán hazajön. Az utóbbi időben nem sok éjszakát töltött itthon.

– Csak annyit mondj, hogy nem igaz! – ragadta meg a karom félúton. – Neked tudnod kell, veled többet beszélt. Mondd, hogy nem ő írogatott annak a pasasnak! Ugye a fiam nem homokos?

Továbbra sem feleltem. Azt hittem, ha hallgatok, megvédhetem Nándit anyám ítéletétől. De rá kellett jönnöm, hogy ezzel csak ismét cserben hagytam. Hiszen kire tudott volna támaszkodni a bajban, ha nem a családjára? Most már tisztán láttam, miért nem jutott soha eszébe beavatni minket a problémáiba. Hogy miért döntött úgy, hogy itt hagy csapot-papot, ahelyett, hogy segítséget kérne tőlünk.

***

Az ő szobájában alszom el, abban a ruhában, amiben egész nap voltam. Jobban mondva inkább ájultan zuhanok az ágyára. Néhány percre rá a telefonom csörgésére ébredek. Egyből felkapom, amint megpillantom a nevét a kijelzőn.

A hangja elkeseredett és dühös. Megállás nélkül sorolni kezdi a vádjait, esélyt sem ad szóhoz jutni. Elmondja, mennyire haragszik rám amiért nem voltam jó testvére. Hogy egész élete során semmibe vettem, és sosem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám. Arra is emlékeztet, hányszor loptam a zsebpénzéből, hogy a barátnőimnek vegyek rajta ajándékot, később pedig füvet. Azt is tudja, hogy miattam törte el a karját hatévesen, amikor leesett a mászókáról. Anyánk énrám bízta aznap délután, de én rá se bagóztam. Csavarogni mentem a haverjaimmal, ő pedig ott maradt egyedül a játszótéren. Amikor visszaértem, egy vadidegen karjaiban zokogott, egy másik pedig a valószínűleg épp a mentőkkel beszélt telefonon. Félúton megtorpantam, mert féltem odamenni. Tudtam, hogy anyánk nagyon mérges lesz, így inkább sarkon fordultam, és felmentem a lakásba, mielőtt hazaért volna. Később azt mondtam, hogy Nándi a tudtomon kívül szökött ki a lakásból, amíg én a szobámban tanultam.

Igen, hazudtam, méghozzá elég sokszor, hogy jobb színben tüntessem fel magam, és az sem érdekelt, ha emiatt az öcsém látja kárát.

És most ismét magára hagytam. A telefonom megállás nélkül rezgett a zsebemben, míg én betépve fetrengtem egy barátom kanapéján Észre sem vettem addig, amíg késő délután haza nem botorkáltam. Amikor nem találtam otthon, vissza akartam hívni, de ki volt kapcsolva, és azóta sem sikerült elérnem.

Most is csak azért hívott vissza, hogy közölje, soha többé nem akar látni, és hogy talált végre valakit, aki szereti, és sokkal jobban fog rá vigyázni, mint én.

Aztán hirtelen megszakad a vonal, és én verejtékezve riadok fel a sötét szobában. Nyomban ülő helyzetbe pattanok, és érzem, hogy az arcom nedves a sírástól. Kell néhány perc, míg teljesen magamhoz térek.

Aztán vakon tapogatózni kezdek a mobilom után, és meg is találom a párna alá csúszva. Már lapozom is a híváslistám, hogy tényleg keresett-e, de semmi. Csak az én számtalan kimenő hívásom és az olvasatlan üzeneteim fogadnak. Mégis olyan érzésem van, mintha tényleg üzent volna. Mintha az előbb még valóban ott lett volna a közelemben. Nem csak a hangja, hanem ő maga is.

Lassan felkelek, és körülnézek a sötét szobában – még a szekrényét is kinyitom, ahol most üres akasztók lógnak. De semmi különöset nem veszek észre. Csak az ablak előtti fák árnyai táncolnak a beszüremlő halvány fényben.

Megsemmisülten zuhanok vissza az ágy szélére, és hallgatom a csendet, amely egyre csak nő. Mint valami nehéz takaró, ami alól nem tudok kijutni.

A hátsó zsebembe nyúlok, és előhúzom belőle a cetlit. Alig látom az írást a homályban, de nem is kell. Annyiszor elolvastam már, hogy kívülről tudom. Hangosan szavalni kezdem az üres szobának, újra és újra, amíg rám nem virrad a hajnal.

Ennyi maradt csak nekem. Ez a pár sor és a kérdés, amit nem bírok kiverni a fejemből:

Hová mentél, Nándi, amikor végre nem kellene egyedül lenned?