Amíg világ a világ

Valaki egyszer azt mondta nekem, nincs nagyobb összetartó erő a szeretetnél. Nos, szerintem kurvára tévedett. Van, ami még annál is erősebb. Úgy hívják: vérszomj. Sorsok megpecsételője, háborúk kirobbantója, a lelkekben lappangó éhes szörny, amely a véráztatta földekért felel, amióta világ a világ. Velünk van az idők kezdete óta, amikor még hatalmas terek teltek meg azért, hogy a felbőszült tömeg lásson végre egy fejet porba hullani. Légből kapott mendemondák és nem létező istenek nevében kiáltottak ki ezreket boszorkánynak, hogy hatalmuk évszázadokon át fennmaradhasson.

Ez máig mit sem változott. Az istenek és babonák helyét a készülékek vették át, amelyektől ugyanúgy nem szabadulhatunk, és ugyanazt a célt szolgálják. Ennyire testközelből még sohasem érezhettük, mekkora hatalommal bírnak felettük: akár az égig is emelhetnek, de ugyanolyan gyorsan és könyörtelenül el is pusztíthatnak bárkit, ha akarnak. Teljesen mindegy, hogy az illető egy állítólagos erőszaktevő, vagy a szomszéd bácsi, akinek túl sokat ugat a kutyája. Ma már akárki lehet célpont.

Még olyasvalaki is, aki csupán annyit szeretett volna, hogy egy fárasztó nap után eltöltsön pár csendes órát otthon a kedvesével. Mert ugyan ki gondolná manapság, hogy valahol ez akár köztörvényes bűncselekménynek is minősülhet? Ahol folyton arra kell ügyelniük, hogy ne szúrjanak szemet másoknak. Külön útvonalon kell járniuk, be kell nézniük minden sarkon, ki kell kapcsolniuk a telefonjaikat, ha együtt vannak, leragasztani a laptop kameráját is, a redőnyökről nem is beszélve, nehogy véletlenül is megneszeljék, mit csinálnak odabent a négy fal közt. De néha még így sem kerülhetik el a végzetüket, mert egy nap azon kaphatják magukat, hogy egy seregnyi rendőr rúgja rájuk az ajtót, véget is vetve ezzel az ő közös történetüknek.

– Azt mondtad, itt biztonságos – hallom még most is a vádló, hüppögő szavakat mellőlem, miközben hátrabilincselt kézzel, félmeztelenül vezetnek végig minket a folyosón. Szívesen felelném, hogy én is azt hittem, de hazugság lenne. A jó válasz inkább az, hogy az is csoda, hogy egyáltalán eddig tartott.

Az egyik egyenruhás – a sok plecsnijéből ítélve valamiféle parancsnok lehet – megáll előttünk az egyik nyitott ajtónál, és a szomszédasszonyomhoz lép. Jól ismerem, mert nem egyszer segítettem neki felcipelni a bevásárlását, amit ő rendszerint egy kis süteménnyel vagy kávéval hálált meg. A tagbaszakadt férfi olyan közel áll hozzá, hogy nem értem, mit beszélnek, de amint elhaladunk mellettük, a nő egy pillanatra rám szegezi a tekintetét, aztán mintegy védekezőn szorosabbra húzva magán a köntöst ugyanolyan gyorsan el is kapja a fejét. Még párat bólogatva válaszol a tiszt kérdéseire, majd sietve visszavonul a lakása biztonságába. Abba a biztonságba, amiről egykor azt gondoltam, engem is megvédhet.

***

Sírást hallok a szomszéd cellából, mire egy őr üvöltve rácsap a rácsra, hogy hagyja abba. Legalábbis úgy sejtem, hogy valami ilyesmit mond, mert a nyelvet nem értem. Már nem a mi országunkban vagyunk. Tudomásom szerint ez egy mindentől távol eső gyűjtőhely a magamfajtáknak, de arról fogalmam sincs, konkrétan merre lehet. Annyi biztos csak, hogy rohadt hideg van, és csupán egyetlen vékony, szúrós takarót kaptam. A fémedényben, amiben nemrég vizet adtak, egyre nagyobb jégkristályok úsznak.

A társam, akivel elfogtak, már nincs velem. Szökni próbált, és lelőtték, még mielőtt kiértünk volna a házból. Ő már sok szóbeszédet hallott erről a helyről, és arról, ahová innen visznek majd. Kíváncsi lettem volna, hogy kitől, mert állítólag még senki sem tért vissza onnan. De bármit is pletykáltak, valahol mélyen örülök, hogy neki sosem kell már megtapasztalnia. Bármi is várt volna rá ott, tudta jól, hogy azt ő sosem bírná ki. Láttam a szemében, amikor utoljára rám nézett, és azt suttogta:

– Semmit sem bánok.

Aztán egy másodpercre rá nézhettem, amint a golyók sorra lyukat ütnek a hátába, és a teste tehetetlenül bukdácsol le a lépcsőn előttünk. Utána akartam ugrani, de elrángattak. Már csak az arcomra fröccsent vérét érezhettem, amely furcsamód felért egy búcsúcsókkal, ahogy melegen végigfolyt az arcomon. Még most is rajtam van, eszemben sem volt letörölni. Hadd lássák, hogy belülről mind ugyanabból vagyunk. Vér és hús bíbor kavalkádja.

Nemsokára indulunk. Az őrök már elkezdtek ébresztőt fújni. Én még csak le sem hunytam a szemem. Gyenge, átfagyott testem összes kínja se képes kizárni a sok kavargó gondolatot a fejemből. Minden olyan, mintha csak tegnap lett volna. A szavazóurnák, a tüntetések, az újabb HIV-járvány. Először csak a könyveinket égették el, aztán elvették a munkahelyünket, megtagadták az egészségügyi ellátásunkat, mígnem illegálissá vált a puszta létezésünk is. Senki sem hitte, hogy ez valaha bekövetkezhet, pedig annyiszor megesett már, amióta világ a világ. Tanultunk róla a történelemórákon, részt vettünk számtalan megemlékezésen, mégis egy nap azon kaptuk magunkat, hogy ismét nyakig benne vagyunk.

Nem sokkal később már tyúklépésben, egymás vállát súrolva haladunk a szerelvények felé. Az éles fény bántja a szemem, így inkább lehajtott fejjel nézem, ahogy a jobb cipőm orrán a lyuk hol lemarad, hol elébe kerül a másiknak. A lánc ütemesen csörög a kettő közt, de valami más is megüti a fülem, valahonnan messzebbről. A többiek is hallhatják, mert egyszerre érzem a vibráló feszültséget felőlük, míg páran különböző nyelveken suttogni kezdenek körülöttem. A katonák egyre csak sürgetnek bennünket, bár hiába, mert ennél nagyobb tempóra aligha vagyunk képesek.

A sor elejét már elkezdték beszállítani. Úgy lökdösik felfelé őket, hogy többen elesnek, de mit sem törődve velük küldik is rájuk a következőt. Mindeközben egyre tisztábban hallani a fejünk felett a motorzúgást. Igen, kétség sem fér hozzá, hogy az. Repülő közeledik. Hallják a fogvatartóink is, és szemmel láthatóan nem akarják, hogy itt legyünk, mire ideér.

Még utoljára felnézek az égre, tenyeremmel próbálom elárnyékolni a nap vakító korongját. Ott van, már látom is. Ráadásul nem is egy. Rengetegen jönnek még mögötte. Sorban rajzolódnak ki fölöttünk, hosszú fehér csíkokat húzva maguk után száguldanak felénk.

Mielőtt megteszem az utolsó lépést a vagon lépcsőjén, valami belső hang azt súgja: velünk vannak – hinnem kell, hogy így van. Mert akármennyien is akarnak ártani nekünk, mindig lesznek olyanok, akiktől segítséget remélhetünk.

Ebbe az egybe kapaszkodhatunk csak – amíg világ a világ.