A tökéletes ajándék

Akkorát tenyerelt a csengőre, hogy azt hitte, összeroppan a keze alatt. Nem először járt itt, de még mindig elképesztette a lepukkant körfolyosós bérház nyomorúságos állapota. A kapu tárva-nyitva állt, mert nem működött a mágneszár. A vakolat derékmagasságig omladozott mindenhol, a lépcsőházban a túlcsorduló kukák orrfacsaró bűze egészen az emeletig felért. Még egy friss húgytócsát is át kellett lépnie a második emeleti fordulóban.

Türelmetlenül nyomta meg újra a csengőt. Nem szívesen ácsorgott ilyen sokáig a rejtőzködő szemek láthatatlan kereszttüzében, a kemény decemberi hidegről nem is beszélve.

Továbbra sem észlelt semmi mozgást bentről. Két kezével elárnyékolta a szemét, hátha be tud lesni az üvegen, de csak a saját lehelete páráját látta.

A srác mobilja napok óta ki volt kapcsolva, és ettől rossz előérzete támadt – másnap volt szenteste. Húsz éve pont ezen a napon vesztette el az édesanyját. Még egyéves se volt. Senki se tudta, ki az apja, a nagyszüleinek pedig eszük ágában sem volt befogadni, hiszen ők már akkor elfordultak tőle, amikor a lányuk terhes lett.

Hozzá hasonlóan ő is csak egy árva, sebezett kölyök volt. Sosem kellett megkérdeznie – elég volt csak a szemébe nézni. A magukfajták messziről felismerik egymást. Őt is alig pár éve köpte ki magából a rendszer, hogy boldoguljon, ahogy tud.

Persze, ha csak ennyiről lenne szó, nem aggódna annyira. Nemrég azonban egy olyan titkot fedett fel előtte, amire nem volt felkészülve. Még most is elöntötte a szégyen, ha rágondolt, milyen ostobán reagált rá. Csak remélni merte, hogy nem követett el végzetes hibát azzal, hogy úgy eltaszította magától. Miközben a telefonjáért nyúlt és a 112-t tárcsázta, végig azért imádkozott, hogy még elmondhassa neki, mennyire bánja, amiket legutóbb a fejéhez vágott.

***

A karácsonyi időszak egyet jelentett számára a zabolátlan őrülettel, amely évről évre jobban nyomasztotta. Október végére jóformán mindent beborítottak a fények, a rádióban megállás nélkül szóltak az ünnepi slágerek, a reklámokban pedig műanyag családok ugrándoztak, kamatmentes részletfizetést ígérve. Az emberek fokozatosan fordultak ki magukból, míg versenyt futva az idővel hajszolták a tökélyt: a legfinomabb menü, a legszebb fenyőfa, a legtökéletesebb ajándékok. Ezalatt a boltosok két hónapon át nyugtatón éltek, hogy ne veszítsék el a józan eszüket.

És ez mindenkinek tök rendben volt így.

Ebben a kavalkádban egy kis helyi tragédia igazi csemegének számított: egy fiatalember mozdulatlan teste az imént hagyta a házat, fekete, cipzáras zsákban. A gangon kíváncsi fejek lógtak ki, figyelemmel kísérve a műveletet. Legalább volt miről pletykálni aznap a vacsoraasztalnál. Már törtek is felszínre bennük az érdekesebbnél érdekesebb teóriák. Perceken belül azt a csendes szomszéd srácot csak egy újabb lecsúszott drogosként emlegetik majd, akit állítólag tűvel a karjában találtak meg. Nem pedig egy megtört, reményvesztett lélekként, aki egy összetört emlék szilánkjával vágta el élete fonalát.

A hógömb maradványait a kád melletti mosdóban találták meg. Az édesanyjától kapta. Talán búcsúzóul hagyta neki a kiságya mellett, hogy legyen miről emlékeznie rá. Sosem derült ki. Mindenesetre ez a könnyű, jelentéktelennek tűnő tárgy hatalmas erővel bírt hosszú éveken át. Egy csodaszép kis angyalka állt őrt a közepén, arany trombitával a kezében. Kedves, pufók arca azt súgta, benne meg lehet bízni. Segít és megvéd a nehéz időkben. Talán így is volt. De az ereje idővel a benne lévő vízzel együtt fogyott el, és fokozatosan vett vissza mindent, amit adott: a gyermeki hitet, a naiv, együgyű reményt.

Látta maga előtt, ahogy a fakó, karcos üveg szinte magától csapódik a mosdókagyló porcelánjának. Mintha nem is az ő keze lendült volna, hanem egy láthatatlan erő irányítaná. Az egyik nagyobb szilánk azonnal felsértette az ujját, jelezve, hogy ő a legalkalmasabb a feladatra. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy alig okozott fájdalmat.

Tökéletes – gondolta, miközben az arca elé emelte, hogy megcsodálja. Csak egy pillanatra remegtek meg az ujjai, míg a szeme sarkából a vécécsészére pillantott. A víz tetején apróra tépett papírfecnik lebegtek, amiket nem vitt le az öblítés. Az élete néhány bekezdésben, valamint egy befejezetlen búcsúüzenet. Hamar rájött sajnos, hogy úgysem érdekelné a világon senkit. Még a legjobb barátját – pontosabban az egyetlen barátját – sem, aki látni se bírja azok után, hogy színt vallott neki az érzéseiről.

Az angyalka végérvényesen csődöt mondott.

Mégsem kaphatott volna ennél tökéletesebb ajándékot az anyjától. Hosszú, nehéz utat jártak be együtt, és most karöltve távoznak, hogy újra együtt lehessenek valahol, egy szebb világban.

Már érezte, hogy halkan összekoccannak a fogai, miközben majd leragad a szeme. A csap legforróbbra volt állítva, a víz mégis jéghidegnek tűnt. Talán utoljára gyermekként érzett ilyet, amikor lázas beteg volt. Akkor is csak aludni akart, de a társai sosem hagyták.

Miközben rájuk gondolt, utoljára még hallotta, ahogy valaki hosszan rátenyerel a csengőre.